Béta verzió

Cerca

Vatican News
Kéz Kéz 

A gonoszok útja - a kicsinyek bizalma. Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

Ez az igaz ember Isten gyermekének mondta magát, Isten oltalmában részesül, hát mutassa meg az Isten, hogy védelmezi őt! Az igaz életét fenyegetve Isten felé rázzák az öklüket, afelé az Isten felé, akit gyűlölnek, bár szívvel nem ismerik.

Vasárnapi első olvasmányunk a Bölcsesség könyvének részlete. A gonoszok egymás közti tervezgetését halljuk: acsarkodnak az igaz ember ellen, egymást belelovallják a gondolatba, hogy az igazat el kell tenni láb alól.

Valójában mi bántja őket? Szavaik bizalmatlanságról, sőt gyanakvásról tanúskodnak: „Lássuk hát, igazak-e beszédei.” Próbára akarják tenni, de nem szeretettel, nem szelíden és következetesen, hanem alattomosan és kegyetlenül: „Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk őt…!” Bántja őket, szinte a létével vádolja őket az igaz szelídsége és türelme. Bántja őket, hogy így is lehetne élni, de nekik nem sikerül, s immár nem is törekszenek rá. Bántja őket, hogy az igaz Istenre hivatkozik, Istennel ápol bensőséges kapcsolatot – valószínűleg ez is olyasmi, ami nekik nem sikerül, amivel kapcsolatban csak keserűség, csalódás, s ezért káromlás és hazugság van a szívükben. Ez az igaz ember Isten gyermekének mondta magát, Isten oltalmában részesül, hát mutassa meg az Isten, hogy védelmezi őt! Az igaz életét fenyegetve Isten felé rázzák az öklüket, afelé az Isten felé, akit gyűlölnek, bár szívvel nem ismerik.

A részlet a Bölcsesség könyvének 2. fejezetéből való. A fejezet egésze pontos képet ad arról, hogyan jutnak idáig a gonoszok. A fejezet első öt verse az élet mulandóságát ecseteli. Az élet rövid, „nincsen orvosság az ember halála ellen”. Az éltető lehelet, amelyet valaha Isten lehelt az ember orrába (Ter 2,7), csak füst, csak lenge szellő. Az élet eloszlik, mint egy felhő, vagy mint a köd, amelyet a nap sugara elűz, és így tovább. Nem egyszerűen megfigyelésekkel van dolgunk, hanem ürességgel és hitetlenséggel: nem veszik észre, amit Isten ajándékozott nekik, nem vesznek komolyan semmit, mulandó, ámde valós értékében.

A következtetést a 6-11. versek vonják le, kétszeresen. Egyfelől meg kell ragadni a jelen örömeit. „Éljünk a jelen javakkal, élvezzük a teremtést sietve, míg fiatalok vagyunk!” Le kell szakítani az élet virágait, töltekezni borral és mirhával. Mint aki állandóan feledni akarja a keserű valóságot, ezek az elképzelt oktalanok úgy csapnak le mindarra, ami most élvezhető. Ebből következik a második lépés: fiatalok és erősek, tehát lenézik, szinte le kell nézniük mindazokat, akik nem olyanok, mint ők. Azzal kell erejüket megmutatniuk, cselekedeteiket igazolniuk, hogy aki más, azt megsemmisítik, előbb csak elvben, aztán fizikailag is. A szöveg hagyományos bibliai kategóriákat említ: özvegyet és aggastyánt, szegény igazat. A végkövetkeztetés megdöbbentő: „Erőnk legyen az igazság mércéje, mert ami gyenge, az haszontalan!”

Az igaz, aki a szelídség, az istenfélelem, az Istennel és felebarátaival ápolt kapcsolat útját járja, a létével vádolja őket. „Még az is terhes nekünk, ha látjuk őt” – mondják róla a gonoszak, mielőtt megsemmisítésére szövetkeznének.

Ebben a megfenyegetett, gonoszok gyűrűjébe zárt igazban Jézusra ismerhetünk. Ő semmit sem vétett, ellenfelei mégis halálát tervezték. Amikor evangéliumi szakaszunkban azt jövendöli, immár másodszor, hogy „az emberek kezére adják, megölik, de harmadnapra feltámad” (Mk 9,31), tanítványai talán rádöbbenhetnének, hogy benne is a szenvedő igaz sorsa teljesül. Ehelyett azzal foglalkoznak, ki a nagyobb közülük. Amikor pedig Jézus megkérdezi, miről beszélgetnek, szemlesütve hallgatnak. Tudják, hogy nem jó felé jártak gondolataik.

A Bölcsesség könyvének részlete mintha csak távolról kapcsolódna az evangéliumhoz: hiszen itt még nem léptek színre azok, akik az igazat elítélik. Vagy mégis? Vajon a tanítványok, ha kérkedve a legnagyobbat keresik maguk között, nem indultak el a gonoszok útján? S vajon milyen lesz az útja a legkisebbnek, akit Jézus elibük állított? A legkisebb sohasem az erejével győz, s benne mindig megvan, amiben mi is újjászülethetünk: a bizalom és a remény.

Martos Balázs atya elmélkedése
18 szeptember 2018, 14:26