Kövek Kövek 

Vita a tanítványokkal: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

A mi kérdésünk általában nem az, vajon szabad-e Messiásnak vagy Isten Fiának vallani Jézust. De a szívünk mélyén gyakran kérdőre vonjuk, miért a keresztet választotta, miért az önmegtagadás és lemondás útját ajánlja. S ha Jézus százszor és ezerszer is szelíden válaszol, nyugodt béketűréssel hívogat a szép és helyes útra, most nem: a legnagyobb gyűlölettel, a legteljesebb tagadással csak a legnagyobb szeretet, csak a feltétel nélküli igen szállhat szembe.

Izajás könyvének négy énekét a szenvedő szolgáról jól ismerjük. Kulcsszerepük van abban, ahogy az ősegyház megértette és bemutatta Jézus szenvedésének értelmét. Bizonyára ma is sokan vagyunk, akik ezekben a sorokban hallottuk meg Jézus hangját, és ezekben a sorokban szerettük meg őt, aki szeretetből kész volt szenvedni is.

Vasárnap a szolga harmadik énekét olvassuk újra, amelyben tanítványként mutatkozik be, aki teljes nyitottsággal és elkötelezettséggel Istenre figyel. Vállalja a szenvedést, majd pedig a lehető legnyíltabban vitára hívja ellenfeleit. A szolga mindent Istennek tulajdonít, ő az, aki megnyitotta fülét, vagyis megadta neki, hogy megértse akaratát. Ez az isteni akarat most nehézséget, szenvedést hoz. A szolga mintha azt is kimondaná, hogy a személyét, a belső világát nem érheti a baj: testét, hátát, arcát sem rejti el a köpdösők és gyalázók elől, a gyalázat mégsem éri őt, ki tudja mondani: „tudom, hogy nem szégyenülök meg”. A megszégyenülés vagy meg nem szégyenülés az élet beteljesedését jelenti, a célba érkezést vagy a megsemmisülést, véglegesen. Az ember nem akar megszégyenülni, legbelül érzi, hogy életét nem akarja elhibázni. Az élet sikerülni akar, és én is szeretném, ha sikerülne.

De ki előtt is szégyenülhetne meg a szolga? Végső értelemben csak Isten előtt. Ő a tanúja meggyőződésének. A szónoki kérdések, amelyek a szövegben következnek, az emberi vetélytársak befolyását zárják ki. „Ki szállhat perbe velem? Ki az ellenfelem? Ki mondhat bűnösnek?” A szenvedés tapasztalata mintha még csak fokozná a szolga belső bizonyosságát, hogy Isten mellette áll. Az ő arca, mint a kovakő: visszapattan róla minden vád és támadás, ellenfelei viszont szétfoszlanak, mint a régi ruhadarabok. Moly rágja őket, a mulandóság és értéktelenség jelképe (vö. Mt 6,19-20; Zsolt 39,12; Jób 4,19; 13,28).

Az evangélium összefüggése felerősíti a szöveg azon jegyeit, amelyek Jézus és a tanítványok kapcsolatára utalnak. A szerkesztők elhagyták a szolga énekének első versét (Iz 50,4), talán azért, mert ott a szolga saját magát mondja tanítványnak – az evangélium vasárnapi jelenetében azonban a tanítványok, köztük Péter viselkednek nagyon is emberien. Jézusnak szigorúan rá kell parancsolnia, hogy álljon újra saját helyére, kövesse mesterét. Jézus kezdettől fogva teljes nyitottsággal hallgat az Atya szeretetére és tervére. Péternek ehhez időre van szüksége – néha, mint most is, kemény intő szóra.

Úgy tűnik, Jézusnak a tanítványokkal való kapcsolatát hangsúlyozza a vita, a szónoki kérdések halmozása is Izajás szövegében. Jézusnak majd Izrael vezetői előtt kell kiállnia, egyfajta pert elszenvednie, s a keresztfán az egész nép előtt szégyenítik meg. De ezt az első pert, ezt az első elvi harcot a tanítványaival, övéivel kell megvívnia. Pétert és nyomában a többi követőt szólítja meg, nekik kiáltja oda, hogy „aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt”, aki pedig elveszíti életét érte és az evangéliumért, megmenti.

Ez a vita mintha ma is folytatódna. A mi kérdésünk általában nem az, vajon szabad-e Messiásnak vagy Isten Fiának vallani Jézust. De a szívünk mélyén gyakran kérdőre vonjuk, miért a keresztet választotta, miért az önmegtagadás és lemondás útját ajánlja. S ha Jézus százszor és ezerszer is szelíden válaszol, nyugodt béketűréssel hívogat a szép és helyes útra, most nem: a legnagyobb gyűlölettel, a legteljesebb tagadással csak a legnagyobb szeretet, csak a feltétel nélküli igen szállhat szembe.

A szolga kiáltásában öntudatot érzünk: Isten mellettem van – ki ítél el? Pál apostol is ezt kérdezi majd, a megváltott, kegyelembe fogadott ember szabadságát ízlelve (vö. Róm 8,31-39). Jézus szavaiban kérlelhetetlen erő van – ki más lenne képes visszarántani minket a valóság talajára, és ki ígérhetné teljes joggal, hogy érte megéri mindent odahagyni?

Martos Balázs atya elmélkedése
13 szeptember 2018, 10:36