Süketek hallanak, vakok látnak – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 23. vasárnapra
Ez a prófétai könyv több száz éves szerkesztői munka gyümölcse, a Kr.e. VIII. századi, júdeai Izajás prófétától egészen azokig a késői írástudókig, akik valamikor, talán a Kr.e. III. században, annyi baj és annyiféle megmentő tett tapasztalata után a könyv végső formáját megadták. Mint egy kisebb folyó, amely a nagyobbhoz csatlakozik, a prófétai költemények gyakran megelevenítik vagy újra is értelmezik, ami korábban elhangzott, sőt elő is készítik azt, aminek még jönnie kell.
Mint annyi más esetben, a vasárnap olvasott 35. fejezetben is azt látjuk, hogy az a fenyegetés helyébe üdvösséget, a földi tapasztalatok és megoldások után pedig valamiféle végidei, történelmet meghaladó reménységet készít. Izajás könyvének egészében ez a fejezet – a szomszédos 33., 34., illetve 36-39. fezetekkel együtt – valamiféle átmenet szerepét tölti be. Izajás első nagy egysége többször beszél ítéletről, büntetésről, alaphangja majd a 40. fejezettől fogva lesz ígéretes, sőt ujjongó. A 34. fejezet a büntetés képeit sorolja, igaz, immár nem Izrael vagy Júda, hanem a szomszédos Edom ellen. A próféta szerint Isten úgy kezdi meg a kozmikus és történelmi rend helyreállítását, hogy a rosszakat bünteti meg. Erre utal szakaszunkban is a bosszúállás és megfizetés: Isten eljövetele az ellenségek számára fenyegető, s amikor mi megijedünk Istentől, talán magunk is összerezzenünk: valami a szívünkben ellenségnek érzi őt.
Szakaszunk, a 35. fejezet mindenesetre már egyértelműen Isten üdvösséges eljöveteléről, egyfajta istenjelenésről beszél. A fejezet egészét érdemes végigolvasni, és magunk elé képzelni, ahogy a kivirágzó pusztaság láthatóvá teszi Isten jelenlétét, ahogy az ő jelenléte átjárja a természetet, de még inkább az emberi életet, amelyet megszabadít nyomorúságaitól. A fejezet vége pedig arról beszél, hogy szent út épül a pusztaságban, amelyen az Úr megváltottai visszatérnek Sionra, s ujjonganak, ahogy a virágba borult sivatag, ahogy a néma nyelve, ha Isten érinti őt. A sivatagban csodálatos módon épülő út, a lankadt kezek és a roskadozó térdek megerősítése, a remegő szívűek megszólítása és biztatása Izajás könyvében előre utal: a 40. fejezet beszél majd újra minderről, immár nemcsak általában, hanem a fogságból, Babilonból a Sion hegyére, azaz Jeruzsálembe való visszatérés értelmében.
A szent út, amely a pusztán át vezet, itt, a 35. fejezetben még inkább átvitt, jelképes értelmű: Isten megjelenése a rosszat megszünteti, felszámolja, a jót pedig élteti, virágzóvá teszi. A vakok látása Izajás könyvében másutt (vö. Iz 6,9-10; 29,18) a bűnös értetlenség, annak a magatartása, aki összezárja szemhéját, hogy ne kelljen látnia a valóságot. Hasonlóképpen a süketek helyzete is arra emlékeztet, amikor valakinek a szíve lett értetlenné, mert belső hallását csiklandozó suttogással dugaszolta vagy túl hosszan csak bajra és szomorúságra élesítette. Amikor Isten eljön, ő maga vállal felelősséget, ő köteleződik el. Azt ígéri, hogy a mozgás, a látás és hallás meg a beszéd helyreáll. A kapcsolatok újra lehetségessé lesznek, az elalélt pusztaság életre kel.
Isten eljön – a prófétai kijelentés igazsága minden időkre szól. Egyszerre mondja ki, hogy Isten a történelem folyamán kísérte választott népét, és azt, hogy az idők teljességében Fia megtestesült és a világba lépett, hogy tanítson és gyógyítson, süketeket hallóvá, vakokat látóvá tegyen. Kimondja, hogy az ember legmélyebb vágyára is felel majd, hogy meglátja Istent színről színre, s megnyitja ajkát arra az új melódiára, amelynek dadogó jóindulatunk még csak a kezdete – de már a kezdete is.
Évközi 23. vasárnap, B év
