Béta verzió

Cerca

Vatican News
Mosoly Mosoly 

Mannát gyűjteni – Martos Balázs atya az évközi 18. vasárnapra

A választott nép pusztai vándorlásának történetét – egyik pusztából a másikba, egyik helyről a másikra – a Kivonulás könyvétől a Második törvénykönyvig mondja el a bibliai hagyomány. A középpont a legnagyobb istenjelenés, vagyis a szövetségkötés helye, a Sínai-hegy, előtte és utána sok más csodával. Minden egyes csoda jele Isten hatalmának, de egyben irgalmának: a csodák a nép zúgolódására és Mózes közbenjárására felelnek. Ki keresné a pusztát magától? A próbatételekben, a sorozatos nehézségekben végül mégis áldás van.

A nép zúgolódik, mert éhes és szomjas, Isten pedig fürjeket és mannát küld válaszul. Ezt a történetet megtaláljuk mind a Sínai-hegyi szövetségkötés előtt, mind pedig utána (Kiv 15-16; Szám 11). A Kivonulás könyvének változata a mannára koncentrál, a Számok könyve inkább a húsra, a tábort ellepő fürjcsapatra. A Kivonulás könyvének elbeszélése – ha eredeti összefüggésében, illetve a középversekkel együtt olvassuk – leginkább a manna összegyűjtésével foglalkozik. Isten próbára akarja tenni a népet, vajon betartja-e a törvényt. Hét közben nem gyűjthet két napra valót, csak pénteken, így szombaton nem kell dolgoznia. A szombat törvénye, vagyis a nyugalom és az Istennek adott idő, meghatározó szerepet játszik az egész törvényben.

A vallási kötelezettséget és szokást szankcionáló jelleg mellett az elbeszélés leginkább arra koncentrál, hogy Istennek van hatalma és van elég szeretete is, hogy népéről gondoskodjon. A manna és a fürjek történetét sokféle természetes magyarázattal igyekeztek hihetővé tenni. Sokan gondolnak egyes növények, pl. tamariszkuszok testén élősködők által kiválasztott, magas cukortartalmú „mézharmatra”, illetve a fürjek azon állítólagos szokására, hogy észak-déli vándorútjuk során kifáradnak, s így amikor leszállnak megpihenni, akár be is foghatók. A bibliai elbeszélés azonban nem említ semmi ilyet. Egyszerűen Isten gondoskodását látja az eseményben, így magától értődően elfogadja Istennek azt a jogát is, hogy megszabja, hogyan éljenek ajándékával.

Olvasmányunk ebben a rövidebb formájában, a szombatra vonatkozó előírások nélkül, a jól ismert ígéret–beteljesedés struktúrát követi. A nép zúgolódására Isten felel, majd valóra váltja ígéretét. Az esemény csodálatos, a nép nem is érti: „Mi ez? – Man hu?” – kérdezgetik. Istennek semmi sem lehetetlen. Ígéretei lángra gyújtják az ember valódi vágyakozását, amikor pedig valóra válnak, mindig valami váratlant, meglepőt mutatnak. Szedjük a mannát, és kapkodjuk a fejünket…

Az Egyiptomból való kivonulás jelentette a néppé válás kezdetét Izrael számára. Az Úr csodáinak tapasztalata elmélyítette a közösséget, és ezt pecsételte meg a szövetség. Amikor azonban egyszer bevonul az ígéret földjére, a nép nemsokára újabb pusztai vándorlásra készül, amelyről Izajás azt mondja, Babilonból vezet a pusztán át hazafelé, az egyszer megszerzett, ám újra elveszített otthonba. A végső, nagy hazatérés célja pedig egy másik haza, haza a magasban, és annak égi lakomája, egy végső exodosszal. A népet az egész pusztai vándorlás idején manna táplálja, s így valamiképpen mindig szüksége van, máig tartó vándorlásában is, égi eledelre.

Amikor Jézus a kenyérszaporítást értelmezve visszanyúl a manna történetéhez, már nem beszél a szombat törvényéről. Isten megdöbbentő bőkezűségét, szava tartását, hitet követelő jelenlétét hirdeti. Ő maga az égi kenyér, őt adja Isten a világ életéért, hogy táplálja, erősítse a pusztában bolyongó, gyakran zúgolódó, magukat féltő fiait. Jézus valóban manna – nemcsak azért, mert égből alászállott kenyér, hanem azért is, mert gyakran tekintünk rá csodálkozva, értetlenkedve, akár szörnyülködve is: Mi ez? Ki ez? Mit akar tőlem? Valóban ezt akarná? Amit felfogunk belőle, mégis édes, mint a méz. Amit megértünk és befogadunk belőle, végül átsegít kietlen pusztaságon, zúgolódó napokon is.

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 18. vasárnapra
02 augusztus 2018, 16:54