Béta verzió

Cerca

Vatican News
Eucharisztia Eucharisztia  

Teilhard de Chardin látomása az Egyetemes Krisztusról és az Eucharisztiáról

Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusra. Ehhez a távolabbi előkészülethez szeretnénk segítséget nyújtani, bemutatva a 20. század lelki megújásának három tanúja: Teilhard de Chardin jezsuita tudós, Prohászka Ottokár püspök és Dienes Valéria filozófus eucharisztikus lelkiségét.

P. Szabó Ferenc - Vatikán

Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó 1955. április 10-én, Húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a Feltámadt Krisztus, akit oly sokszor dicsőített, akinek tudományos munkásságát szentelte. Teilhard lelkiségének ragyogó Napja az Egyetemes, eucharisztikus Krisztus volt. 

E kiváló paleontológus (őslénytan-kutató) számára a „múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait”, amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. Az evolúció a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek.

Jóllehet Teilhard „keresztény” evolucionizmusát a 20. század első felében a hagyományos katolikus gondolkodók hevesen támadták, az Egyház korszerűsítését célzó II. Vatikáni zsinaton (1962–1965) már polgárjogot nyertek új világképének termékeny meglátásai.

A világfejlődés Ómega-pontja

Teilhard az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: montée de conscience. Főművében Az emberi jelenség-ben ezt írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az Úrjövetkor, a Parúziában: Ő az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk) és főleg a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

Teilhard teremtéshitét és a páli krisztológiát illeszti a fejlődő világegyetem távlatába. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtő Istentől. Erre annak idején P. Sertillanges domonkos teológus nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjéről írt könyvében, amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt.

Nb. A teremtés és az evolúció filozófiai/teológiai kérdését később Karl Rahner német jezsuita teológus elmélyítette, pontosította, amikor a fejlődő világ önfelülmúlásról (Selbstüberbietung) beszélt: fejlődés során a léttöbblet a Teremtőtől származik. Vagy Teilhard kifejezésével: az Evolúció a Teremtés kifejeződése térben és időben.

Folytassuk Teilhard érvelését: Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan a Kol 1,15–20 Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a végső beteljesedéséig. Ilyen értelemben beszél Teilhard „krisztogenezisről”: az antropogenezist (a gondolkodó ember megjelenését) folytató „noogenezis” (a szellemi szféra kibontakozása) korszakában természetfeletti síkon növekszik Krisztus egyházi Teste, mégpedig éppen eucharisztikus Teste hatására a hívők közösségében. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja hívőket, az üdvözülő lelkeket, és a test–lélek kapcsolatán keresztül az egész Mindenséget, az anyagi valóságot is.  Krisztus (titokzatos) Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Az Eucharisztia építi e Testet, így a Fő Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Az Egyetemes Krisztus és az Eucharisztia

Teilhard lelkiségének Napja a feltámadt/egyetemes, az eucharisztikus Krisztus. Mivel az Eucharisztia a Megtestesült Ige valóságos jelenléte közöttünk: a meghalt és feltámadt Krisztus húsvéti misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki” Krisztus egyházi Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését, illetve előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a Szentlélek visz véghez.

Az Eucharisztia „kiszélesítéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus. (…) Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”

A fiatal paleontológus Teilhard Mise a világ felett című költői elmélkedése 1923-ban Kínában – született. Mongólia sivatagjában így imádkozott: „Uram! Mivel itt az ázsiai szteppén nincs sem kenyerem, sem borom, sem oltárom, felemelkedem a szimbólumokon túlra, egészen a Valóság tiszta fenségéig, és felajánlom Neked, én a Te papod, az egész Föld oltárán, a világ munkáját és szenvedését. (…) Kelyhem és paténám lelkem mélye lesz, amely szélesen kitárul mindazon erőknek, amelyek a jelen pillanatban a Föld minden pontjáról feltörnek és a Szellem felé összpontosulnak. Jöjjön hát hozzám mindazok emléke és titokzatos jelenléte, akiket a Fény ma új napra ébreszt! (…) Fogadd el, Uram, ezt a teljes Ostyát, amelyet a vonzásodtól mozgatott Teremtés bemutat Neked ez új nap hajnalán!”

XVI. Benedek pápa Teilhard de Chardinnek e meglátására, misztikus elmélkedésére hivatkozott 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Ferenc pápa az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett, Laudato sì kezdetű enciklikája 83. pontjában a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről ír. A jegyzetben ő is hivatkozik rendtársa, Teilhard de Chardin meglátására (a 18. jegyzetben idézve pápaelődeit, II. János Pált és XVI. Benedeket).

Idézzük az enciklika 83. pontját: „A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt: tudományos munkásságával és világnézeti írásaival azért fáradozott, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, ha a hívő lelkek kitárulnak a felülről kapott szeretetnek. (Vö. Róm 5,5; 8,12–17; 14,17), hogy végül majd „Isten legyen minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28).

20 július 2018, 12:04