Béta verzió

Cerca

Vatican News
Loyolai Szent Ignác Loyolai Szent Ignác 

Szent Ignác lelkiségének forrásaihoz: a „devotio moderna” hatása

Szabó Ferenc SJ jegyzete Szent Ignác emlékünnepére.

P. Szabó Ferenc - Vatikán

A belga jezsuiták Nouvelle Revue Théolgique c. folyóiratában René Lafontaine jezsuita érdekes cikket közölt „Loyolai Ignác és Luther Márton: lelki élet és teológia” címmel.[1] Bevezetésül most e cikk elejéről idézünk. „Luther Márton (1483–1546) és Loyolai Ignác (1491–1556) kortársak voltak. A földrajzi távolság és az őket elválasztó kulturális különbözőség ellenére, ugyanahhoz a hatalmas lelki megújulási áramlathoz tartoztak, amely megelőzte és kísérte őket: a devotio moderna  lelkiségi mozgalomhoz. Ez a lelkiségi irány kedvezett a személyes ima elmélyítésének, függetlenül az Egyház szerzeteseknek előírt szabályzatától és a világiak hagyományosan javasolt jámborsági gyakorlatoktól.”

 A devotio moderna  lelkiségi mozgalom

„Modern” nevet kapott, jóllehet szorosan kötődött a középkori lelkiségi hagyományokhoz. A Németalföldön született a 14. század vége felé. A korábbi reformmozgalmaktól eltérően (Cluny, Citeaux, ferencesek) nem egy rend regulájára épült, hanem kezdetben mint férfi és női laikus mozgalom jött létre. Szélesen kibontakozott a 15. században az európai országokban: két szerzetesi intézményben öltött formát: a Windesheimi ágostonos kanonokrend férfi és női ágában. A megújulási mozgalom „atyja” Gerhart (Gert) Groote (1340–1384) volt, akit egyesek a flamand misztikus, Jan Ruysbroek (†1381) tanítványának tartanak.

 A devotio moderna a középkor és az újkor fordulójának lelki és egyházi válságából született: az egyházi élet külsőségessé vált, szakadék támadt a jámborság és a teológia között (nominalizmus). Megemlítjük, hogy ekkoriban gyakran történtek  természeti katasztrófák, amelyek kihatottak a vallási életre. Pl. a pestis járványkor az emberek a hitben kerestek menedéket. Kezdetben tehát a devotio moderna különbözik a monasztikus indítású egyházi reformmozgalomtól; világi foglakozású emberek megtérése nyomán létrejött közösségek lelkisége lesz, akik kétkezi munkájukból élnek, lemondanak világi jövedelmükről, vagyonközösséget alakítanak. Otthonaikban a belső életre figyelnek, jámborsági gyakorlatokat végeznek. Fő céljuk: Krisztus követése, mert a hozzá való hasonulás az üdvösségre vezető út. Korábban már Assisi Szent Ferenc és Szent Bernát is a Krisztus-követés evangéliumi útját ajánlották példájukkal és tanításukkal. A devotio moderna nem törekedett mindenképpen misztikus élményekre, elragadtatásokra, a németalföldiek realizmusára jellemzően elhatárolták magukat a szélsőségektől. A jegyesi misztika, amely oly kifejezett pl. Szent Bernátnál, e lelkiségben nem hangsúlyos. Fontos a belső béke, a barátság Jézussal. De erőteljes még a középkori fuga mundi, a világtól való menekülés, elfordulás és kolostori cellába való menekülés.

Kempis Tamás: Krisztus követése

A devotio moderna elterjedésében fontos szerepet játszott Kempis Tamás Imitatio Christi, Krisztus követése c. könyve, amely legjellegzetesebb és legismertebb összefoglalása e lelkiségnek.

A szerző, Thomas a Kempis / családi nevén Thomas Hemerken (Kempen, 1380 –– St. Agnetenberg, 1471)  húsz évesen Agnetenbergbe, az ágostonrendi kolostorba került, és kevés kivétellel hetven éven át, haláláig itt élt. Könyveket írt, Bibliát és jámbor könyveket másolt. Főműve az Imitatio Christi. Ez a könyv a Biblia mellett a kereszténység legtöbbször kiadott, legtöbbet olvasott lelkiségi könyve volt, katolikus és protestáns világiak számára is, annak ellenére, hogy erősen „világellenes”. 1470-ben Augsburgban nyomtatták. A négy könyvből álló Imitatio eredetileg nem volt egységes mű, hanem inkább három különálló kis értekezés. A két utolsó könyv formailag is különbözik az elsőktől: párbeszéd az Úr és a szolga között, sőt a negyedik csaknem monológ: a szolga beszél az Úrhoz. Azt a lelkiséget tükrözi, amelyet a kolostorban megéltek. Ez a lelkiség egyesíti az alapítók szigorúságát, a világmegvetést, a liturgia által táplált személyes jámborságot, és a ruysbrocki misztika néhány elemét. Számos (1159) szentírási idézettel, sok lelki és erkölcsi szabállyal/tanáccsal vezet az önismeret útján és a kereszt királyi útján az Istennel való egyesülés felé.

Kempisnél nem találjuk a kritikát a kor romlott egyházi állapotai miatt. De küzd a külsőséges, a korabeli jámborsági gyakorlatok (zarándoklatok, ereklyetisztelet) felszínessége ellen, és inkább a mindennapok misztikáját ajánlja. Egyesek ezt a „modern”, „új” jámborságot a reformáció előfutárának tekintik. A devotio moderna lelkisége azonban még sok ponton a középkori fuga mundi szellemiségét tükrözi.

Loyolai Szent Ignác és a devotio moderna

Az újonnan megtért Loyolai Ignác 1522-ben érkezett a monserrati bencés apátságba, ahol a tudós és buzgó Jean Chanon (vagy Chanones) bencés szerzetes lett lelki vezetője. A kutatók egyetértenek abban, hogy Ignác Monserratban a devotio moderna szellemében kapott lelki vezetést az itteni bencések által. Azt is bizonyították, hogy Ignác olvasta Cisneros (Gracia Ximenes de) spanyol bencés (†1510) Exercitorio de la Vida spiritual c. lelkigyakorlatos könyvét, amely 1500-ban jelent meg Monserrat nyomdájában. Cisnerosra többek között hatottak Szent Bonaventura művei, Gerson lelkiírásai és Kempis Hortulus rosarum (Rózsáskertecske) c. könyve is. Ignác nem másolta Cisneros A lelki élet gyakorlása c. művét, de tanult belőle, amikor megtérése folyamatának lelki tapasztalatait rögzítette, és lassan megszerkesztette Lelkigyakorlatos könyvét. Cisneros vezette be Spanyolországba azt az imamódszert, amely a szó modern értelmében vett elmélkedést terjesztette. De a spanyol szerző magába olvasztotta a százados középkori lelkiséget.

Közeli munkatársai tanúsítják, hogy Szent Ignác milyen nagyra értékelte, és napi elmélkedéseihez használta Kempis könyvét, a Krisztus követését. P. Nadalnak később azt mondta, hogy néha találomra kinyitotta, és csodálatos módon éppen akkori lelki szükségletéhez kapott eligazítást. Luis Gonzalez atya is ugyanerről tanúskodott, de azt is hozzáfűzte, hogy Ignác naponta rendszeresen elolvasott egy-egy  fejezetet a könyvecskéből. Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatos könyv első bevezető megjegyzésében ezt írja: „Lelkigyakorlaton értjük a lelkiismeret-vizsgálás, elmélkedés, szemlélődés, szóbeli és elmélkedő ima és egyéb lelki tevékenység minden módját.” Ignác a testi gyakorlatokhoz, a gyalogláshoz és a futáshoz hasonlítja a lelkieket. Cisneros hatása érezhető Ignácnál pl. az elmélkedési módszerek ajánlásánál, vagy a második, harmadik és negyedik hétnél is, amikor a gyakorlatozó Jézus misztériumairól szemlélődik. Ignác azt tanácsolja: imádkozzam azért, hogy bensőleg megismerjem az Urat, aki „érettem emberré lett, hogy Őt jobban szeressem és kövessem”. Egyébként az Ágoston-rendi Luther Márton (Szent Pál nyomán) szintén ezt a személyes kapcsolatot hangsúlyozza Jézussal, aki értem (pro me), bűneimért vállata a kereszthalált.

Ignác tanácsa

Ignác tanácsa: A keresztre feszített Krisztus előtti imabeszélgetésben kérdezzem meg: „Mi bírhatta rá, hogy Teremtő létére emberré legyen, hogy az örök életből az ideig való halálba lépjen, hogy így meghaljon bűneimért. Mit tettem én Krisztusért, mit teszek Krisztusért, mit kell tennem Krisztusért? Jellemző, hogy Ignác szándéka szerint a lelkigyakorlatozónak nem pusztán a szenvedő Jézussal való együttérzést kell felkelteni magában, hanem a szemlélődésnek a bűnbánatban és a cselekvésre való felkészülésben kell gyümölcsöznie. Szent Ignác a Lelkigyakorlatok „második hetében” a Krisztus Királyról és a Két zászlóról szóló elmélkedésekben is ezt tanácsolja: azt kell kérnem Urunktól, hogy ne legyek süket hívására, hanem készséges és szorgos szent akaratának teljesítésében. És ha az isteni Felség kiválaszt és elfogad, felajánlom magam teljes követésére, vállalva a keresztet is. A világ Üdvözítője követőket, munkatársakat keres, akik részt vesznek szenvedésében, hogy dicsőségében is osztozzanak. A jezsuita Jézus társa: sorsközösséget vállal a Mesterrel, hogy segítse az embereket megtalálni az üdvözítő Igazságot, Jézus Krisztust, aki maga az Út, Igazság és Élet.

Összefoglalva: Jóllehet a Kempis Tamás által is közvetített devotion moderna lelkiségi irány hatott a megtért Loyolai Ignácra, az ignáci lelkiség  túlmutat a devotio moderna világtól menekülő, inkább  „passzív” magatartásán. Éppen a Jézussal való bensőséges barátság, az egység a szemlélődésben sarkallja arra, hogy az Üdvözítő cselekvő apostola, munkatársa legyen. Contemplativus in actione = szemlélődő a csekevésben. A jezsuitának mindenben és mindenütt Istent keresve, és az ő jelenlététől tüzet fogva kell elköteleznie magát a hit terjesztésében, a hit és az igazságosság védelmében – akár a legnehezebb terepeken, határhelyzetekben is – a kultúrákkal és vallásokkal folytatott párbeszédben.

 

 R. Lafontaine SJ, S.J., Ignace de Loyola e Martin Luther: vie spirituelle et théologie, NRT, 133 (2011), 45–6

31 július 2018, 13:29