Béta verzió

Cerca

Vatican News
Eucharisztia Eucharisztia 

Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége - Szabó Ferenc Sj jegyzete

Elkezdődött a lelki készülődés a 2020-ban Magyarországon megrendezendő Eucharisztikus Világkongresszusra. Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége – a misztikus püspök példája és ránk maradt írásai – segítenek bennünket elmélyíteni Hitünk szent titkát, az Oltáriszentség iránti áhítatunkat.

Szabó Ferenc SJ - Vatikán

Prohászka Ottokár (1858–1927), az esztergomi tanár és szemináriumi lelki vezető (1882–1904), majd székesfehérvári püspök (1906–1927) Magyarország tanítómestere és lánglelkű apostola volt: könyveivel és cikkeivel, előadásaival,  lelkigyakorlataival az egész ország lelki-erkölcsi megújulását szolgálta.[1] Modern katolicizmusával egy fél századdal megelőzte a II. Vatikáni reformzsinatot. Széles körű apostoli tevékenységéhez a lelki erőt az Eucharisztiából, a szentmiséből és szentségimádásból merítette.

Naplójegyzetei tanúsítják: római tanulmányi éveitől kezdve haláláig az „Élet Kenyere” volt lelki tápláléka. Az Eucharisztia iránti áhítata pedig szorosan  összekapcsolódott az „Élő vizek forrásával”, a Jézus Szíve-tisztelettel.

 „Amor sanctus”

Prohászkát a nagy keresztény misztikusok amor sanctusa, Jézus iránti „szent szerelme” tüzesítette át, ezért tudott világítani és gyújtani.

Prohászka Ottokár püspök A Pilis hegyén című esszéjében[2] a ciszterci szerzetesek Szent Bernáttól ihletett lelkiségéről írva bemutatta az isteni titkok megízleléséből fakadó „scientia saporosá”-t. Ezt az intuíciós megismerést, tapasztalatot a püspök maga is megélte: „a hegyekbe járt a csillagok betűvetését olvasni, s az erdőkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte, s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is ’kinyitott könyv’ volt a természet.

Az intuíciós/közvetlen megismerést („látást”) Prohászka szembeállítja az elvont, okoskodó értelmi megismeréssel. Henri Bergson intuíciója és a modern egzisztencialisták nyomán küzd az „intellektualizmus (= racionalizmus) túlhajtásai” ellen (vö. indexre tett székfoglalóját![3]). A két megismerést és lelkiséget így különbözteti meg:

„Az egyik az okoskodó, szemlélődő lelkiség, mikor az ész s a hit fényénél elmélkedünk Istenről, s szándékairól, s műveiről, s eszerint mélyedünk el teljesebb fölismerésbe. A másik, melyet gyakorlatinak s tapasztalatinak neveznek, s ez a sapientia vagy scientia saporosa, s az a tapasztalásokból s megízlelésekből s megérzésekből való lelkiség. Lehetetlen ugyanis, hogy a legnagyobb valóság csak a fogalmak absztrakt világában lépjen felénk, s hogy meg ne illesse, s föl ne hevítse szívünket. Ami van belőle bennünk, annak Szent Tamás szavai szerint van édes, vonzó s gyönyörködtető oldala is[4]… Ilyenek a Szentlélek járása bennünk, s a fölvilágosítások, a föl-fölfakadó érzelmek s a szent szeretet édessége. Ezek adják a gyakorlati megismerést…”[5]

Ezt már Naplójegyzeteiből idéztem, amelyekből élete végén kinőtt a befejezetlen Az Élet kenyere című csodálatos posztumusz könyve (ennek pedig ikerkönyve az Élő vizek forrása). Az Eucharisztiáról elmélkedve az 1920-as években érkezik el Prohászka Ottokár a misztika csúcsára. Az élményszerű naplójegyzeteket átviszi Az Életkenyerébe. Tanulmányozza az egyházatyákat és a teológusokat is, tehát vannak teológiai eszmefuttatások e kis könyvben, de főleg saját átélt Jézus-misztikája kap itt tüzes kifejezést.[6]

Szentmise–Oltáriszentség

„Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnők, ha megrendítene minket a megérzése a fölségesnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben; a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelő imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata. (…). Ezt az Úr Jézus teszi, mint áldozat a szentmisében…”

Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd a gyorsan tűnő s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk – óriási titkoknak, 8.000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt, mint alázatos kariatidák. Ott térdelünk, s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak »sub coruscamine transeuntis scintillae«: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot.”[7]

1923. február 6.

„Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök…” (N 3, 228)

Az Eucharisztia erőforrás az idősödő püspök számára, aki nem menekül el – misztikus szárnyalással – a kemény valóságból, felejtve a haza, az egyház súlyos helyzetét, az értelmiség elidegenedését, hanem lendületet véve a reggeli szentmiséből, magára veszi élete terheit, hogy – Jézus szellemi szárnyaiba kapaszkodva magasba emelje a rábízottakat. Erről szól a következő naplójegyzet.

1923. február 20.

„Nincs édesebb s mélyebb s kéjesebb öröm, mint az én szentmisém, áldozásom s hálaadásom. Igazán itt valósul, hogy „laetificat juventutem meam”/megvidámítja ifjúságomat. Azt gondolom, hogy higiénikus szempontból is ez a folytonos „laevari super se”/önmaga fölé emelkedés, ez a lendület és tűz, mint életfolyam szalad s szakad át a lelken… hegyi patak, mely zeng és énekel és táncol. (…) Uram, mily kicsiny más öröm ezzel szemben – morzsák, kéményből kiszálló szikrák. Evoe! Io triumphe! (…) Gyertek, gyertek, muszáj! Óriási erő szív föl titeket! Majd meg szárnynak, repülőnek látom magam; az egyház, a haza romjai, a lelkek terhe, a nagy lapály, az intelligencia elidegenedése az üdvözítő, megváltó hatalomtól! (…) Itt kell a megfeszülés, bátor nagy akarás! Neki! Föl! Io triumphe! Mikor az Üdvözítő szárnyai elénk tárulnak oltárainkon, terheljük meg azokat! Elbírnak! mótorok! De milyenek! Juhajja!” (N 3, 230–231)

1923. március 10.

„Akarom a nagy valóság megérzését, az örök súlyoknak, Istennek, Krisztusnak, segítségének a megélését… Úgy térdelek le az Oltáriszentség vétele után, mint aki nem bírja el s önmagában megrendül, s azután mint aki e valóságok érintésétől az élet s az emberek kicsinye illetékességeiből kihámlik, mint a tulipán tavasszal a tavalyi levéltakaróból; azután mint aki itt áll a nagy vizek forrásainál, a lüktető életerők s vérerek szívénél, s néz s merít. Merít nem is pohárral, de vödörrel, s önti, amerre lát piszkot s szennyet s szárazságot s sivatagot. Ah, források, ah, vizek, ti új fölséges elemek, ti alázatos hatalmak, ti feltartóztathatatlan fölszívódások s magasba szivárgások és szöktetések! Ah, vizek, kegyelmek, Isten életkitörései, – fényes tengerek; zivatarok, de mindig tiszták s tisztítók! Ó, szent hatalmasságok! Hogy emelkedtek dagályban s lesztek mélyebbek attól, hogy magasabbak! Kegyelmek, isteni élet… hajcsövesség, szívcsövesség… Kegyelmek, szent vizeim, forrásaim, tarpatakjaim s tengereim. Kegyelmek, szent vizek, harmatcseppek s könnycseppek Jézus szemén s a Királyréten fönt Murányvár vidékén. Mit mondjak? Azt, hogy szeretlek, nagyon szeretlek, iszlak, élvezlek, s dagadok a bimbó dagadásával, a kitörő élet ujjongásával, s azzal a csendes, mély lélekrivalgással! Ezzel lehet imádkozni, úgy igazán nekidőlni, mint az evezőnek, mint a tutajkormánynak s lendíteni. Ezzel lehet úgy nagyon [bűnöket] bánni; nagyon, már ti. nagy szeretettel, mert ezen múlik. A bánat olyan, amilyen a szeretet; nem is a bűn nagysága, - tehát nagyon érzek rosszat, amit tettem – érthetetlenül s minden ösztönöm s örömöm s boldogságom ellen. Úgy kell bánni… nagyon kell szeretni!” (N 3, 321–232)

1923 tavaszán szinte naponta az Oltáriszentség titkát elragadtatással énekli meg élményeit rögzítve: Jézussal való személyes kapcsolatát, a kimondhatatlant a szimbólumok özönével próbálja kifejezni. Most már a jegyesi misztika összeolvad a természetmisztikával. Közben már megfogamzik Az élet kenyere megírásának terve, ahol a teológiát is segítségül hívja költői meglátásainak pontosítására.

Befejezésül

Prohászka Ottokár, a misztikus fehérvári püspök lelkiségében összekapcsolódik az Eucharisztia (szentmise) iránti áhítat (Élet kenyere) és a Jézus Szíve-tisztelet (Élő vizek forrása). Utóbbi könyve 24. és 25. fejezetében kifejti ezt a kapcsolatot. Hivatkozik az egyházatyák (és misztikus szentek) jegyesi misztikájára is: az Énekek éneke kommentárjairól van szó. Az Isten vagy Krisztus és a lélek szeretetkapcsolatát hasonlítják az ószövetségi szerelmi ének szereplőinek kapcsolatához. A lélek „Urával s Istenével is ily meghitten, magára maradva akar érintkezni; szeretni akarja őt, őt mindenét s egyetlenét; szeretni akarja, s bírni akarja, s megpihenni benne. Íme, az Oltáriszentség a szív e hajlamának felel meg, s ott a Szent Szív szívünk ez igényét elégíti ki. – Azt mondták erre némelyek, hogy ez a szerelemnek átvitele vallásba; én pedig az mondom, hogy ellenkezőleg, a szerelem utánozza a léleknek ez izzó, gyökeres és elementáris vágyát, a léleknek megpihenését Urában, Istenében. Istenből valók vagyunk, Isten felé vonzódunk. Istenbe kívánkozunk, Istennel egyesülni akarunk, mégpedig elsősorban s legradikálisabban s leghevesebben, s minden más szeretet csak utánzása ez Ősszeretetnek. Így lesz Jézus Szíve is ’minden szív központja s királya’ Jézus Szíve lesz szeretetünk Napja, s többi szeretetünk az mind csak csillag e központ körül.”

 

 

[1] Lásd Szabó Ferenc SJ, Prohászka Ottokár élete és műve (1858–1927), Szent István Társulat, Bp., 2007. Mostani tanulmányomhoz lásd főleg a X. fejezetet: „A költő és misztikus Prohászka”, 293–312.

[2] ÖM 8, 78–92. Újra közöltem  in Prohászka  önmagáról, Agapé, Szeged, 1999, 285–305.

[3] Az index-ügyről lásd monográfiám VI. fejezetét!

[4]Vö. S. Th II–II, q. 81, a. 1.

[5] ÖM 24, 304

[6] Jelzem itt az új kiadásokat, amelyek könnyebben hozzáférhetők, mint az ÖM: Prohászka Ottokár, Az élet kenyere, Naplójegyzetek az Eucharisztiáról, Az élet kenyere, Székesfehérvári Püspökség, 2005. Bevezetésem Prohászka eucharisztikus lelkiségéről. (7–13) ;  Prohászka Ottokár, Élő vizek forrása, Szociális Misszióstársulat–Szent Gellért, Bp., 2012.

[7] ÖM 24, 343. és 346.

21 július 2018, 12:43