Béta verzió

Cerca

Vatican News
Juhok Juhok 

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Mit kezd az ember a lehetőségeivel, a szabadságával és korlátaival? Mi az Isten akarata, hogyan vezet ő, akinek szelídségét és mindenhatóságát egyszerre valljuk? A keresztény hit ezekre a kérdésekre úgy válaszol, hogy Jézust szemléli.

Dávid sarja, a jó pásztor

Az ószövetségi hagyományok egyik legfontosabb fordulópontja a babiloni fogság és annak sorsot és hitet alakító tapasztalata. Jeremiás próféta, akinek könyvéből vasárnap olvasunk, a fogságot megelőző mintegy két évtized tanúja, aki hol keserűen, hol bátorító szavakkal érezteti Isten jelenlétét népével. Mielőtt Nebukadnezár, Babilon királya elhurcolta volna Júdea vezetőit és meghatározó embereit saját birodalmába, az ország már mintegy húsz esztendeje a teljes kiszolgáltatottság és bizonytalanság terhét nyögte. Előbb az egyiptomi fáraó, majd a babiloni Nebukadnezár tett le, illetve emelt fel királyokat, akiknek nevét is megváltoztatta, s akiket fogságba is vetett. Jozija király Kr.e. 609-ben halt meg, őt pedig szorosan egymás után három fia, Joacház, Joakim és Jojáchin követte a trónon, valójában a nagyhatalmak kénye-kedve szerint. A harmadik fiú, Jojáchin kapja a fogságban a Cidkija nevet, az ő idején lesz teljessé Jeruzsálem pusztulása és megszégyenülése.

Jeremiás könyvének 21. és 22. fejezete e három királyi testvér, illetve általánosabban a Jeruzsálemet és Júdát vezetők bűnei miatti fenyegetéssel van tele. A próféta üzenete lényegében az, hogy a várható fogság, Isten büntetése, immár nem kerülhető el. A 23. fejezetben azonban fordulat következik, ahogy azt vasárnapi olvasmányunkban halljuk. Az eddig hirdetett ítélet és fenyegetés még egyszer megszólal, immár összegzően: „Jaj a pásztoroknak…” „Számon kérem tetteitek gonoszságát…” Az ítéletet azonban kettős ígéret is követi: „Magam gyűjtöm össze nyájam maradékát…” és „igaz sarjat támasztok Dávidnak”.

Isten ígéretét érdemes még közelebbről is megismerni (vö. Jn 4,10). Először is tekintsünk arra az ünnepélyes elhatározásra, amellyel Isten maga veszi kezébe a dolgokat. Amikor „fölkel az Isten”, akkor „ellenségei szertefutnak” (vö. Zsolt 68,1). Isten közbelépése királyi tett, amelynek része, hogy munkatársakat, pásztorokat támaszt a nép, vagyis az ő nyája fölé, „akik majd legeltetik őket”. Isten közvetlen működése az embert mindig felszabadítja arra, hogy ő maga is tegyen, s ezért Isten közvetlen vezetése is mindig megnyit arra, hogy más emberekkel, vezetőkkel is jobban együttműködjünk. Az Isten vezetésére való hivatkozás akkor hiteles, ha közben igazabbul, valóságosabban tudunk egymásra is hallgatni. Ennek a helyzetnek gyümölcse a béke, a félelem nélküliség, a hazatalálás, illetve a teremtés kezdeteire emlékeztető bőség: „szaporodni és sokasodni fognak”.

Az ígéret második része Dávid sarjáról szól, a jelképek nyelvén, immár ki is lépve a konkrét történelmi tapasztalatok világából. Dávid pásztorfiúból lett király, a népet legeltette, vagyis vezette, őrizte, gyarapította. A családjából származó „igaz sarjról” Nátán próféta beszélt először, amikor olyan utódot ígért Dávidnak, akinek trónja örökre megmarad (2Sám 7; vö. Iz 9,6; 11,1). A Jeremiásnál olvasott ígéret sajátossága, hogy most is az ember és Isten együttműködéséről beszél: előbb azt mondja ki, hogy a dávidi sarj, az igaz pásztor „okosan cselekszik, jogot és igazságot szolgáltat az országban”, végül azonban Istent, az Urat látja benne cselekedni: „ez lesz a neve, amelyen szólítják: az Úr a mi igazságunk”. A név a legjellemzőbb tulajdonságot fogalmazza meg, a személy lényegét. Ennek az ígért uralkodónak lényege, személye, hogy benne Isten igazsága hat, éltet és rendez.

Mit kezd az ember a lehetőségeivel, a szabadságával és korlátaival? Mi az Isten akarata, hogyan vezet ő, akinek szelídségét és mindenhatóságát egyszerre valljuk? A keresztény hit ezekre a kérdésekre úgy válaszol, hogy Jézust szemléli. Ahogy pásztora lett tanítványainak és a hozzá tóduló népnek, ahogy pásztorolta, védte és végül mégis odaadta önmagát, ahogy áldássá lett, megtört kenyérré és életté mindenki számára. A modern ember is sokféle fogságba kényszeríti saját magát, s néha senki más, csak egy isteni pásztor képes kimenteni a magára vállalt zűrzavarból.

Martos Balázs atya elmélkedése

Évközi 16. vasárnap, B év

19 július 2018, 16:56