Béta verzió

Cerca

Vatican News
Út Út 

Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Ahogy Ámosz könyvét olvassuk, egyre-másra olyan kijelentésekkel találkozunk, amelyek egy ilyen prosperáló, szépen gazdagodó ország vezetőit figyelmeztetik, illetve legjobb esetben fel akarják rázni: emlékezzenek Isten eredeti tervére, amelyet népéről alkotott; ne a saját kényelmüket keressék, hanem az ország javát.

Csak egy pásztor, egy fügetermesztő

Ámosz próféta, akinek könyvéből vasárnap az első olvasmányt halljuk, a történészek szerint a Krisztus előtti 8. században működött. Ő az egyik legrégebbi olyan próféta, akinek neve alatt könyv maradt ránk a Bibliában. Igehirdetése a bibliai tizenkét törzs által elfoglalt terület északi részéhez kapcsolódott, amelyet ebben a korban külön királyság foglalt el, Izrael királysága, Júdától, a déli országtól jól elkülöníthető módon. Az északi ország fontos szentélye volt Bétel, Jeruzsálem kizárólagos szerepének megerősödésére délen, Júdában viszont több, mint száz évet kellett még várni. Ámosz akkor működött Izraelben, amikor ennek az országnak néhány évtizeden át meglepően jó sora volt: hatalmas szomszédai, a termékeny félhold akkori meghatározó erői, Asszíria és Egyiptom éppen olyan erőegyensúlyban voltak, amelynek idején a viszonylag kisebb Izrael békében élt és prosperált. Ahogy Ámosz könyvét olvassuk, egyre-másra olyan kijelentésekkel találkozunk, amelyek egy ilyen prosperáló, szépen gazdagodó ország vezetőit figyelmeztetik, illetve legjobb esetben fel akarják rázni: emlékezzenek Isten eredeti tervére, amelyet népéről alkotott; ne a saját kényelmüket keressék, hanem az ország javát.

Ámosz természetesen nem akart korrajzot adni, csak közvetve, utalásokon keresztül rajzolódik ki a kép azokról, akikhez küldetett. Könyvében jobbára prófétai mondásokat és intéseket, ritkábban látomásokat és ezek magyarázatait olvassuk. Az egész könyv egyetlen elbeszélő részlete, amely Amacja, Bétel papja, illetve Ámosz próféta találkozását regéli el, ugyanilyen bennfoglalt módon tanulságos. Ebből a rövid részletből, amelyet a templomban hallunk, valójában kiderül, hogy abban a majd’ három ezer évvel ezelőtti korban a prófétaság is mennyire kettős természetű volt. Ámosz tagadja, hogy ő „próféta” volna vagy „próféta fia”. Ezzel valójában azt akarja mondani, hogy nem tartozik azokhoz a prófétákhoz, akiket a király tartott el a királyi szentélyek mellett, s akiktől ennek fejében el is várta, hogy kedvezően szóljanak, s ha lehet, az istenséget is pozitív módon, vagyis a király szándéka szerint befolyásolják. A „próféta fia” kifejezést valószínűleg próféták tanítványának kellene értenünk, s azokra a csoportokra gondolhatunk, akik Illést meg Elizeust követték. Ez a prófétaság, mint valami mesterség, tanulható, átruházható, mágikus elemeket tartalmaz, az ember szándékának megfelelően. Amacja, Bétel papja ezt a látásmódot képviseli: a hatalom jogát, hogy a vallást korlátozza, sőt, meghatározza. Talán menteni is akarja Ámoszt, de semmiképpen nem elég erős ahhoz, hogy melléálljon – ezért küldi el.

Ámosz tehát tagadja, hogy ehhez a hivatásos, udvari dalnoksereghez tartozna. De mit tudunk meg róla, hogyan határozza meg magát? Foglalkozása, kenyérkereső munkája igazán egyszerű: „pásztor vagyok és fügét termesztek”. Megélhetéséért képes megdolgozni. Ugyanakkor Isten meghívja őt, s ez lesz prófétai küldetésének alapja: „Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” A hangsúly talán nem a lefoglaltságon van, nem azon, hogy Ámosz mostantól egész személyével és teljes munkaidőben próféta lesz. Isten mintegy beavatja, beállítja őt abba a párbeszédbe, amelyet ő maga folytat népével, Izraellel. Elsősorban nem a próféta státuszának megváltozása érdekes, hanem az, ahogyan őt Isten a választott néphez fűződő különleges kapcsolatának, szövetségének belső tanújává teszi. Ha szakaszunkat a Bibliában tovább olvassuk, mindenesetre azt is látjuk: bibliai elképzelés szerint a vallással kapcsolatos hiba és bűn nemsokára a mindennapi életben is érezteti hatását, sőt, a megtorlás sem marad el a király számára.

Ámosznak nincs státusza és jó neve, csak küldetése, és a legmélyebb kapcsolata Istennel. Az evangéliumban ilyenek lesznek a tanítványok, Jézus küldöttei: semmijük sincs, mégis mindenük megvan. Az útra leginkább ezt viszik magukkal: Jézus ismeretét; a tapasztalatot, hogy ő hogyan látja Isten országát megérkezni. Minden más otthon maradhat.

Martos Balázs atya elmélkedése
12 július 2018, 13:04