Keresés

Ferenc pápa püspökökkel Ferenc pápa püspökökkel 

Az Egyház jelene és jövője: P. Szabó Ferenc jegyzete

Az elmúlt jó fél században tapasztaltuk, hogy a zsinati egyháztan és szemlélet csak lassan kezdett átmenni a gyakorlatba, tehát a zsinati recepció – az egyes országok politikai/társadalmi helyzete szerint – többé-kevésbé valósult meg. A globalizálódó világban, a szekularizált társadalomban, a kulturális és vallási pluralizmus közepette a hívőknek és pásztoroknak továbbra is tanúskodniuk kell az üdvösség örömhíréről, megőrizve önazonosságukat, szembenézni a kihívásokkal.

„Legyetek  egységben, hogy a világ higgyen!”

   A Luther-év során a Krisztus-hívők – az Úr búcsúimájára is hivatkozva (Jn 17, 2) - tudatosították felelősségüket a szekularizált és pluralista világban: az egységkeresés  a a kereszténység létkérdése. Ezt hangsúlyozza a II. Vatikáni zsinat és pápaelődei nyomán Ferenc pápa immáron egy fél évtizeden át, miközben elindította az Egyház missziós átalakításának folyamatát, amelynek lényege a „kilépés”, a megtérés kezdve a pápaság megtérésén), a lelki és lelkipásztori megújulás. (Evangélium öröme, I. fejezet.) – Most a katolikus Egyház belső egységére fordítom a figyelmet.

   Miként korábban Joseph Ratzinger bíboros/XVI. Benedek pápa*, úgy most Ferenc pápa is a „zsinat-párti” és a „zsinat-ellenes” szélsőségesek kereszttüzébe került, akik – semmibe véve a hívőt kötelező „egyházias érzéket” - megbontják Krisztus Egyháza egységét, akadályozzák vagy félreértelmezik a zsinati egyháztan alkalmazását és a pápák által szorgalmazott megújulási folyamatot.

  Ismeretes, hogy a zsinat másnapján, a hetvenes és nyolcvanas években az ún. „nyugati világban” felerősödött tekintélyi válság és kulturális forradalom a katolikus egyházon belül is vihart okozott. „Az Egyház a vihar közepette néz szembe ma jövőjével” - írta 1969-ben Yves Congar, a jeles domonkos teológus, amikor elemezte a belső egyházi válságot. Congar atya, akinek fontos szerepe volt a zsinati egyháztan előkészítésében, megmagyarázta: A katolikus Egyházban isteni alapítás folytán létezik a szolgálati papság, a hit és szentségei, éspedig a közösség (kommúnió) egysége és a szeretet diakóniája biztosítására. Az egyházi közösségben a közjó a Krisztus által megszerzett üdvösség, ennek közvetítését célozza a lelkipásztori tekintély. Az Egyházban minden tekintély, intézményes és jogi keret a hívő személyek üdvösségének, isteni életének kibontakozásáért van, a feltámadott Krisztus Lelke működésének gyümölcse.

  Az elmúlt jó fél században tapasztaltuk, hogy a zsinati egyháztan és szemlélet csak lassan kezdett átmenni a gyakorlatba, tehát a zsinati recepció – az egyes országok politikai/társadalmi helyzete szerint – többé-kevésbé valósult meg. A globalizálódó világban, a szekularizált társadalomban, a kulturális és vallási pluralizmus közepette a hívőknek és pásztoroknak továbbra is tanúskodniuk kell az üdvösség örömhíréről, megőrizve önazonosságukat, szembenézni a kihívásokkal.

   Manapság joggal botránkozunk egyháziak súlyos bűneinek hallatán, az ártatlan gyermekekkel visszaélő pedofil papok, egyháziak bűntényein. Ezek a bűnök megsebzik Krisztus Testét, az Egyházat, ahogy XVI. Benedek fájdalommal hangsúlyozta. A pápa és a felelős püspökök bocsánatot kértek, és bűnbánatra szólítottak. De a látható egyházban tapasztalt  ilyen és más botrányos esetekre a hívő és egyházias érzékkel rendelkező keresztény nem úgy reagál, hogy kilép az egyházból, tehát megtagadja azt az „isteni miliőt”, amelyben isteni életre született, hanem mindenek előtt önmagára tekint, hogy vajon ő mennyire hiteles keresztény.

   A kritikus, „progresszív” teológusok és keresztények az elmúlt fél század során ezt hangoztatták (lásd pl. a Kölni Nyilatkozatot): az egyházi vezetők csak beszélnek az egyház reformjáról, a zsinati korszerűsödésről (aggiornamento), de valójában a reformok elmaradnak. Az egyházi vezetés, a pápa és a római hivatalok a „restauráció” szellemében rendelkeznek, így visszatérünk a zsinat előtti időkhöz. A másik végleten (a máig továbbélő, sőt erősödő) integristákat láttuk/látjuk: ők a hűséges „katolikusok”, az igaz hit védőiként lépnek fel, okosabbak az egyetemes zsinatnál és „pápábbak a pápánál”, az elodázhatatlan reformokat felforgatásnak tartják, és az egyház összeomlását jövendölik. Nekik is legelőször lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartaniuk.

  A Luther-év során emlékeztettem a hitújítók reformtörekvéseire és a Trentói zsinat után elkezdődött a katolikus megújulásra, amelynek magyar vezéralakja Pázmány Péter volt. Luther és Kálvin joggal lépett fel az egyházi reformok érdekében, de – sajnos - törekvésük végül is hit- és egyházszakadáshoz vezetett. A II. Vatikáni zsinat után fokozatosan kibontakozott az ökumenikus párbeszéd: ennek során elsősorban azt keressük és hangsúlyozzuk, ami a Krisztus-hívőket összeköti, ami az egységtörekvés alapja lehet: a közös hívő és szeretetben gyümölcsöző tanúságtétel az egyetlen Üdvözítő Jézus Krisztus mellett.

  Jegyzetem elején idéztem a jeles teológust, Y. Congar domonkost, aki irányt mutatott a zsinat után kitört viharban. Most még hivatkozom egy másik kiváló teológusra, jezsuita Henri de Lubacra (1896-1991). Mindketten gyanúsított, tanítástól eltiltott „modernisták” voltak az 1950-es Humani generis megjelenése után, mindketten fontos szerepet játszottak a zsinaton, de szerencsére életük végén – apostoli munkásságuk elismeréseként - mindketten bíborosok lettek. E haladó teológusok aggódva figyelték a szélsőséges irányzatokat: egyaránt bírálták egyrészt a zsinatra hivatkozó, de attól elhajló progresszívek teológiáját, másrészt az igazhitűség és egyházhűség leple alatt megmerevedett konzervatívokat.

   Most idézek Lubac atyának Az Egyház paradoxona és misztériuma c. könyvéből, amely már a zsinati egyháztant tartotta szem előtt. „Az Egyház isteni és emberi, felülről kapott és alulról jön. Tagjai, az emberek, természetszerűen nehézkesek és sebzettek; minden nehézségükkel ellenállnak a felülről jövő Életnek, amely beléjük akar hatolni. (…) Az Egyház jelenlegi formája elmúlik, mint a ’világ alakja’; de alapjában véve megmarad – megmarad az a lényeg, amely majd egyszer nyilvánvalóvá lesz. (…) Az Egyház anyám. Igen, az Egyház: a múlt nemzedékek egyháza, azoké, akik átadták nekem életét, tanítását, példáját, erkölcseit, szeretetét; – és a mai egyház is: nemcsak a hivatalos vagy tanító egyház, vagy ahogyan mondani szoktuk: a hierarchikus egyház, amely az Úr által rábízott kulcsokat őrzi, hanem szélesebben, egyszerűbben az ’élő Egyház’. Az, amelyik dolgozik és imádkozik, tevékenykedik és szemlélődik, emlékezik és keres. Az az Egyház, amely, hisz, remél és szeret; amely létének ezer helyzetében látható és láthatatlan szálakkal fűzi össze tagjait; az alázatosak Egyháza, azoké, akik közel vannak Krisztushoz. (…) Ebben a közösségben találom meg támaszom, erőm és örömöm. Ez az Egyház az én anyám…”

Íme a homo ecclesiasticus (egyházias ember) szép vallomása az egyházhűségről. De a nagy egyházi Tradíció embere hangsúlyozza a kereszténység (a tanítás és az egyházszervezet) történetiségét is. Így üzen a megmerevedett tradicionalistáknak, akik II. Vatikáni zsinattól vissza akarnak térni a Trentói zsinathoz, Ferenc pápától a „modernizmust” elítélő X. Piushoz. Idézem Lubac atyát: „Nem menekülhetünk a magunk kénye-ked­ve szerint a mi korunkból egy másikba. (…) Nem mellőzhetjük problémáit, nem hú­zódozhatunk a mai feladatoktól, nem odázhatjuk el a mai küzdelmeket. Ha az Egyház­ban élünk, akkor a mai Egyház gondjaiból ki kell vennünk részünket. Értelmünket alá kell vetnünk annak a tanításnak, amelyet az Egyház /annak egyetemes Pásztora/most tár elénk, a mostani fejlettségi fokon. Illúzió lenne azt hinnünk – még ha ezt jogosnak vélnénk is –, hogy ­megtalálhatjuk egy letűnt kor hitét a maga konkrétságában és termékenységében, elhanyagolva a későbbi korok fejlődését, tehát mindazt, ami időközben kifejezettebbé lett. (…) Az idő ugyanis visszafordíthatatlan. (…) Kétségtelen, a haladás mindig relatív. Nincs szó a hit lényegének megváltoztatásáról. A /helyes/ fejlődés ehhez nem ad hozzá semmit; nem vezet(het) be semmiféle »újítást«. (…) Nincs szó tehát valamiféle fokozatos kinyilatkoztatásról. De – ismételjük – senki sem utasíthatja vissza a haladást, és senki sem hanyagolhatja el azt rendszeresen anélkül, hogy meg ne ron­taná azt, amit éppen meg akar őrizni.”

  Tanulhatunk P. de Lubactól igazi egyházhűséget ma is. Megvan a helye az egyházban az építő, de az egységet meg nem bontó  kritikának. Ezt sugallja Ferenc pápa „szinodális” egyházmodellje is.** Isten történelemben zarándokló újszövetségi népe együtt halad pásztorai vezetésével az örök Haza felé. Az Egyház szent, mert feje, Krisztus szent és a Szentlélek élteti, de „mivel bűnösöket is foglal magában, ezért mindig megtisztulásra szorul, szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja. (…) Megerősíti a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát – jóllehet árnyékszerűen, mégis -hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.” (Lumen gentium, 8)

*A „Róma-ellenes komplexus” (H.U. von Balthasar) vagy a katolikus teológusok „Kölni Nyilatkozata” emlékezetes. (Vö. Szabó F. : Napfogyatkozás, Róma, 1991, 414-426.)

** Erről lásd tanulmányomat: Távlatok-online http://www.tavlatok.hu/net/PDF-ek/szab%C3%B3%20ferenc%20sj%20walter%20kasper%20egyh%C3%A1ztani%20monogr%C3%A1fi%C3%A1j%C3%A1r%C3%B3l.pdf

26 július 2018, 13:27