Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 13. vasárnapra
A halált nem Isten alkotta
Vasárnapi olvasmányunk a Bölcsesség könyvéből való. Bár a vallásos hagyomány a könyvet Salamon királynak, a zsidó bölcsesség atyjának tulajdonítja, a könyv tartalma, nyelvezete, a benne megnyilvánuló sajátos gondolkodásmód alapján ma általánosan elfogadott tény, hogy nem Salamon király írta, nem a királyok korából származik, hanem sokkal később keletkezett, Jézus kora előtt talán száz-kétszáz évvel, vagyis a bibliai zsidó gondolkodás viszonylag késői szakaszában. Emellett szól egyébként az is, hogy a Bölcsesség könyvét nem találjuk meg az Ószövetség héber iratai között, hanem csak görög fordításában, a Septuagintában, amelyet a görögül beszélő zsidók állítottak össze, s később az Újszövetség szerzői is használtak.
Ha elfogadjuk, hogy a Bölcsesség könyve és benne ez a szöveg ilyen „késői”, az két szempontból segít minket. Egyfelől jobban megértjük, milyen kérdésekkel viaskodtak azok a hívők, akiket először megszólított, másfelől meggondolhatjuk, hogy amit itt olvasunk, az maga is hosszabb reflexiónak a gyümölcse, mégpedig nemcsak személyes értelemben, amikor valaki sokat gondolkodik, illetve sokat imádkozik egy titokkal kapcsolatban, hanem közösségi értelemben is, amikor egy hívő közösség nemzedékeken át, hagyományának éltető áramában érlel egy gondolatot, megfogalmaz egy sajátos hitbéli tapasztalatot.
A zsidó nép a Krisztust megelőző két-három században már nemcsak az ókori keleti hagyományból építkezett, hanem a görög gondolkodással is viaskodott. Új hangsúlyokkal kellett megfogalmaznia, amit az emberi lét nagy kérdéseiről, jóról és rosszról, életről és halálról hitében tudott. A lélek halhatatlanságának gondolata, a történések helyett a dolgok lényegének kutatása, később a test és lélek esetleges szembenállásának és összetartozásának kérdése jellemzően a nyugati gondolkodással került a bibliai szerzők látókörébe. Ami pedig az elgondolások személyes és közösségi érlelését illeti, szakaszunkban éppen a halál kérdésével találkozunk, mint olyan kikerülhetetlen ténnyel, amely előbb-utóbb megközelíti az embert, foglalkoztatja, s életének különféle szakaszaiban egyre-másra állásfoglalásra készteti.
Szakaszunk két részletből áll össze, és két gondolatkörrel érintkezik. Az első valójában az igaz, jó szándékú, illetve a hamis, gonosz élet kettősségét figyeli meg. A halál ebben az optikában mint büntetés jelenik meg, a gonosz tettek következménye. A halál képletes értelemben arcul legyinti, talán vissza is téríti gonosz útjáról azt, aki szembesül viselkedésének következményeivel. A második szakasz a fiatalon elhunyt igazat gyászolja, vagy még inkább azt mondja, csak a gonoszok hiszik, hogy végleg meghalt: Isten, az élet barátja, kimenti őt a halálból. Szövegünk állítása mindkét esetre igaz: a halált nem Isten alkotta. Az első esetben ez azt jelenti, nem olyan Isten, aki büntetne a korai halállal, nem olyan, aki mindjárt lecsap a bűnösre, aki nem ad esélyt, ki tudja, hányat, javulásra, belátásra. A második esetben pedig azt mondja ki, hogy a fizikai halál nem jelent mindjárt elszakadást Istentől, nem azonos az Istennel való éltető, belső kapcsolat megsemmisülésével.
Akárhogy is értjük e rövid szakaszt, egy egészen világos benne: az ember, aki rádöbben, hogy saját léte nem szükségszerű, hogy a világ nélküle is elképzelhető, belekapaszkodhat az élő, szerető Istenbe. Vágyában, hogy éljen és szeressen, az élő Isten tükörképét fedezi fel, mert ez az Isten minden képzeletet felülmúlóan él és szeret. Teret és időt ad még arra is, hogy ehhez a hitbeli tudáshoz felnőjünk, hitünk hozzá erősödjék.
Isten gyengéd szeretetét, együttérzését, ha tetszik, az élet teljessége és szépsége iránti fogékonyságát látjuk abban, ahogy Jézus az evangéliumban meggyógyít egy beteg asszonyt és feltámaszt egy tizenkét éves lányt, Jairus leányát. Ez a Jézus hozzánk lép, amikor kétkedünk, viaskodunk, és szelíden engedi, hogy növekedjünk, megbékéljünk.
