Keresés

Nyár Nyár 

A szövetség jelei – Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapjára

Úrnapján első olvasmányként a Sínai hegyi szövetségkötés ünnepélyes pillanatairól olvasunk, a Kivonulás könyvéből.

A szöveget az igékre tett utalás keretezi: az esemény akkor zajlik, amikor Mózes már ismertette a néppel a szövetség feltételeit, vagyis a Kivonulás könyve 20-23. fejezeteiben található szövetségi törvénykönyvet, a befejező mondatban pedig még egyszer utalás történik rá, hogy az Úr „mindezen igék alapján” kötött szövetséget a néppel. Ezen felül szintén megismétlődik – ha tetszik, a szöveg második, belső kereteként – a nép ígérete, hogy „az Úr minden szavát megtartjuk”. Valószínűleg későbbi hagyományt, a Második Törvénykönyv gondolatvilágát idézi „az Úr minden szavát és parancsát”, „valamennyi törvényét” kitétel, amelyek az általános törvény és a konkrét rendelkezések összefüggő egységét, belső rendszerét és harmóniáját tükrözik, azt a tényt, hogy a törvény egy, amennyiben Istentől jön és Istenhez kapcsol, ugyanakkor sokféle, amennyiben az élet sokféle területén ad eligazítást és mércét. A szövetség értelmes hódolatot, a parancsok bátor megtartását is jelenti, a „tíz szó”, vagyis a tízparancsolat, illetve a szövetség törvénykönyve  rendelkezései szerint. Ez a szövetség Isten részéről is, a nép részéről is elköteleződés és ígéret, egy életmód ünnepélyes megfogalmazása és megfogadása.

Az elbeszélés ugyanakkor egyfajta szertartást, vér-rítust is leír. A szertartás lényege a vérrel való meghintés, amely archaikus módon, a szimbólum közvetlenségével fejezi ki Isten és a nép közösségét, egységét. Az oltár Istent jelképezi, s a szertartás lényege, hogy egyazon vérrel kenik meg az oltárt és a népet. A szövetségben Isten életet ad, s a nép is életének legjavából áldoz: tizenkét fiatal férfi bikákat áldoz fel, az erő és elevenség jelképeként. A nép egésze jelen van, s egészének emlékeznie is kell, a tizenkét emlékoszloppal, amelyek keleti szokás szerint királyi tetteket, meghatározó események emlékezetét rögzítik. Ebben a rítusban valóban az egész nép elköteleződik, és megvalósul, amit Isten megígért a Sínai hegyhez érkező népnek: az egész jelenetet bevezető és előkészítő 19. fejezetben hangzott el az ígéret, hogy „papi királyságom és szent népem lesztek”. Nem külön papság, nem is egyedül Mózes viszi végbe az áldozatot, még csak nem is a vének, akik először válaszoltak a nép nevében (vö. Kiv 19,7). Istennek az egész nép válaszol, képviselői pedig fiatal és erős tagjai. A szövetségkötés megkoronázza és összefoglalja, amit Isten végbevitt a néppel: kivezette Egyiptomból, mannával táplálta, törvényt adott neki. Erre emlékeztet a húsvét, aztán az aratás ideje, végül a szövetség és törvényadás egysége, vagyis a pünkösd.

Amikor Jézus az utolsó vacsorán saját halálát előre értelmezte, véréről, odaadott életéről mint az „új és örök szövetség véréről” beszélt. Jézus pászkájának, húsvétjának ünneplése olyan jelképes cselekedet, amely a tizenkét tanítvány jelenlétében újfajta emlékezést kezd. Az „emlék” most nem tizenkét kőoszlop, hanem Krisztus testének és vérének eleven valósága. Az áldozat Krisztus odaadása, mindvégig őrzött, szerető jóakarata, bár közben az eseményeket tudtukon kívül, bűnösen is, minden bűnös embert képviselve elszabadult csőcselék és cinikus katonák hajtják előre és viszik végbe. A vacsorán egymást tanácstalanul kérdező tanítványok, ez a tizenkét fiatalember, egyszerre jelképezi a megváltott Izraelt és a megváltott, új népet, a világba küldött egyházat, amelynek tanúi és oszlopai. S mindannyian, akik részt kapunk a ránk hulló vérből, akik végül hivatalosak vagyunk a bárány lakomájára, abban is reménykedünk, hogy élettörvényét, szerető barátságát, vigasztaló jelenlétének emlékét is szívünk kőtábláira vési, mindig, amikor magunkhoz vesszük őt kenyér és bor színe alatt.

Vér-rítust és bikaáldozatot ma nehezen értünk. Hozzánk lépő, minket tápláló, Istennel és velünk végsőkig kitartó, értünk adott életet mindig.

Úrnapja, B év

Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapjára
31 május 2018, 19:31